„Igencsak meglepte a kutatókat az eredmény, miszerint bár a vizsgált gyermekek körülbelül 60%-a az elvárt, biztonságos kapcsolódás jeleit mutatta, további 20%-uk szorongó-ambivalens, 10%-uk szorongó-elkerülő, míg 10%-uk félelemteli (dezorganizált) módon kapcsolódott az anyjához. Legalább ennyire megdöbbentette a magyar kutatókat, amikor 2013-ban a hazai lakosság életminőségét és lelkiállapotát felmérő átfogó vizsgálat (Hungarostudy) eredményeit meglátták. E szerint a magyar felnőtteknél manapság a fentinél sokkal rosszabb a helyzet: közel 70%-uk bizonytalanul kötődik a kapcsolataiban. Hazánkban a nyugat-európai mintáknál ritkább, mindössze 31,4%-os arányú a biztonságos, 37,9% az elkerülő, 10,3% az ambivalens és 20,4% a félelemteli kötődés aránya.”
„Manapság már közismert tény, hogy ha egy gyermek bántalmazó légkörben, a szeretetkapcsolatot nélkülözve nő fel, az borzalmas károkat okoz a személyiségfejlődésében: a másokhoz és az önmagához való viszonya is súlyosan sérül. Ezek a gyerekek a félelemteli kötődés jegyeit fogják mutatni, nem is számítunk másra. De vajon miért és hogyan alakulhat ki bizonytalan (szorongó-ambivalens, szorongó-elkerülő vagy akár félelemteli) kötődés olyan családoknál is, ahol a gyermek nincs kitéve traumatikus hatásoknak? Ez a legfontosabb kérdés. Ugyanis rámutat arra, hogy a kötődésünk sem fekete vagy fehér. Lehetnek kötődési sebeink anélkül is, hogy bántalmazó körülmények vártak volna ránk születésünk után az otthon falai között. Sőt, lehetnek úgy is, hogy a szüleink a legtöbbet és a legjobbat adták, ami csak tőlük telt.”
"Sajnos, sok családban a mai napig része a nevelési gyakorlatnak, hogy hosszabb-rövidebb ideig megvonják a szeretetteljes kapcsolódás lehetőségét a gyerektől. Ez tipikusan olyan büntetési forma, amiről a családok alig beszélnek, ugyanakkor rendszeresen alkalmazzák. Akik gyerekként átélték, még felnőttkorukban is szégyent éreznek, ezért nehezen hozzák szóba. Szinte nem is lehet ezekről az élményekről könnyek nélkül beszélni (sőt, végighallgatni sem). Amikor a csenddel büntetés szívszorító történeteit hallgatom, sokszor támad olyan benyomásom, hogy a szülők nincsenek tisztában ennek mérhetetlenül káros hatásaival, különben nem tennének ilyet. Amikor a gyermektől szándékosan megvonjuk a kapcsolódást, az számára olyan mélységű és minőségű szorongást jelent, ami a halálfélelemmel egyenértékű. Ne a felnőtt fejével gondolkodjunk ilyenkor, hanem a gyermek szívével! Az ilyen gyermekkori élmények traumatikusak. Fontos mindenkinek tisztában lennie azzal, hogy nem ugyanazok az események minősülnek traumának gyermekkorban, mint felnőttként. Ennek egyik oka az, hogy a gyermekeknek más az időperspektívájuk, nem tudnak olyan módon előre gondolkodni, mint a felnőttek. Számukra az a félóra – bár gyakran hallom azt is, hogy vannak szülők, akik napokig vagy akár hetekig nem szólnak büntetésképpen a gyermekükhöz – maga az örökkévalóság. A kapcsolódás lehetőségének megszakadása mintha végérvényes lenne, s a gyermek az ennek megfelelő érzést éli át mélységben és minőségben is. A traumatikus jelleg abból is adódik, hogy a gyermeknek még nincsenek hatékony eszközei arra, hogy megnyugtassa önmagát, ezért a stressz-szintje folyamatosan magas lesz, úszik a kortizolban éjjel-nappal, amíg a kapcsolat helyre nem áll. Ezekben a családokban sokszor van csend. De ez nem jófajta csend, ez büntetés. Hogy szállj magadba! Hogy majd ha egyedül maradsz, akkor megtanulod! Akkor majd rájössz! Akkor majd lenyugszol. Ez az a csend, amelyben nem oldódik meg és nem oldódik fel semmi. Csak gyűlik a keserűség, és szárba szökik az önvád. A mindennapok részévé válik a kisebbrendűségi érzés. Olyan csend, amelyben megszülethet az élethosszig tartó belső magány."
"A szorongó-ambivalens kötődéssel jellemezhető ember olyannak tűnik, mint aki folyamatosan azon dolgozik, hogy szeressék és elfogadják, de amint megtapasztalja, hogy ez megtörtént, nem hiszi el. Vagy ha egy pillanatra mégis elhiszi, akkor máris elkezd attól rettegni, hogy a partner hamar rájön majd arra, hogy ő mégsem elég jó, és elhagyja, vagy lecseréli valaki másra. Állandó kisebbrendűségi érzés gyötri, és abban bízik, hogy ez majd megváltozik, ha talál valakit, aki szőröstül-bőröstül elfogadja őt. A másik azonban nem tudja, hogy mit szeretne valójában: olyannak fogadja el, amilyen, vagy olyannak, amilyenné válni szeretne? Nos, ezt ő sem tudja. Mivel gyermekkorában következetlenül reagáltak az igényeire, illetve sokszor nem is a valós szükségleteire válaszoltak, ezért nem tudja jól megrajzolni az énhatárait. Nehézségei támadnak a nemet mondás, a megfelelő mértékű önfeltárás, a döntéshozatal és az önérvényesítés területén. Nem tudja jól észlelni, hogy melyek a saját és melyek a másik ember igényei. Összezavarodik abban, hogy melyikhez igazodjon. Ha a saját vágyait helyezi előtérbe, akkor önzőnek érzi magát, ha a másikét, akkor attól szenved, hogy kihasználják."
"Már a gyermek születése előtt nagy valószínűséggel bejósolható, hogyan fog egyéves korában kötődni, mennyire érzi majd magát biztonságban az anya karjaiban. Ehhez csupán annyit kell tennünk, hogy a leendő szülőkkel elbeszélgetünk a saját gyermekkori kapcsolódási emlékeikről. Ahol a szülők képesek voltak a saját kötődési élményeiket koherens módon elmesélni (függetlenül az élmények jellegétől és tartalmától), ott egyéves korukra a csecsemők is biztonságos kötődésűek lettek. Ellenben, ahol a szülői elbeszélésben a korai kapcsolati élmények feldolgozatlanságára utaló jegyek jelentek meg, a csecsemők a bizonytalan kötődési mintázatok (ambivalens, elkerülő vagy félelemteli) valamelyikét hordozták. Ezek a szülők hol idealizálták a gyerekkorukat és a szüleiket, hol erős dühöt éreztek velük kapcsolatban. Sokuknak nagyon töredezettek voltak az emléknyomaik. Ha kellemetlen érzésekkel járó élményeket elevenítettek fel, akkor azt lezárták azzal, hogy 'Minek bolygatni a múltat? Kinek lesz azzal jobb? A szüleim már idősek, minek bántsam őket? Én már megbocsátottam.' A viselkedésük és az érzéseik azonban nem erre utaltak. A biztonságérzet hiánya, a kapcsolódás akadályozottsága, a párkapcsolati kudarcok sorozata, a saját gyermekre való ráhangolódás nehézsége, az önszabályozás és az önmegnyugtatás képességének hiánya a korai kötődés bizonytalanságára utaló jelek lehetnek – felnőttkorban is."
"A szorongó-ambivalens kötődésű ember sokat aggódik azon, hogy mások esetleg nem szeretik. Általában nagyon féltékeny, retteg attól, hogy elhagyják, hogy lecserélhető. Arra vágyik, hogy nagyon közel legyen másokhoz, szinte összeolvadjanak. Szavak nélkül is értsék egymást, olvassák egymás gondolatait, a másik teljesítse azokat a vágyait is, amiket még maga sem tud megfogalmazni. Kapcsolataira az érzelmek szélsőségessége jellemző. Kiapadhatatlan a vágya az intimitásra, a szeretetre, s annak viszonzására, emellett azonban vannak nagyon heves, sokszor félelmet keltő reakciói is. Gyakran követelőző, agresszív, bántó viselkedésével valójában azt akarja megbosszulni, ha úgy érzi, egyedül hagyták, elutasították. De hamar képes váltani is: sír, könyörög, majd úgy tesz, mintha a kapcsolat teljesen hidegen hagyná. Aztán megpróbálja tárgyilagosan kezelni a sérelmezett helyzetet, 'felnőtt módon megbeszélni'. Ettől látszólag kicsit megnyugszik. Majd újra elöntik az érzelmek, míg végül mindig nyitva marad benne a legfontosabb kérdés: 'még szeretsz?'"
"Korunk egyik 'népbetegsége', hogy a beszélgetőpartnerek valójában nem hallgatják meg egymást. Alighogy az egyik közöl valamit önmagáról, a másik azonnal a saját hasonló élményét vagy gondolatát kezdi el megosztani: 'Ó, ilyen nekem is volt', 'velem is történt már ilyen, például nem is régen, amikor….', 'na, nálunk meg az van, hogy…'. Borzasztóan kiábrándító az ilyen beszélgetés, sokan emiatt már nem is szeretnek megszólalni. Ilyenkor az egyik fél kíván kizárólagosan tükröződni a másikban, ő maga ugyanezt nem akarja/tudja nyújtani a beszélgetőpartnerének. Ez az attitűd nemcsak tartós egyensúlyvesztéshez vezet a kapcsolaton belül, de a résztvevő felek önmagához való viszonyát is eltorzítja. Aki sohasem kap teret, aki mindig csak idomul a másikhoz, aki egyedül marad a saját érzéseivel és gondolataival, magányossá válik. Mint ahogy az is, aki soha nem hallgatja meg értőn a másikat, nem tud ráhangolódni, csak önmagára figyel. Ezzel valójában mindkét fél rosszul jár."
„’Még nagyon régen történt, hogy bezártam a szívemet. Aztán a kulcsot eldobtam valahová jó messzire.’ Valahogy így, ezekkel a szavakkal jellemezhetné önmagát az az ember, aki szorongó-elkerülő kötődési mintázattal éli az életét. Kényelmetlenül érzi magát, ha akár fizikailag, akár érzelmileg közel kerül másokhoz. Ha csak lehet, kerüli a testi érintést is. Bár esetleg fennen hirdeti, hogy az érzelmesség a gyengeséggel egyenértékű, valójában fél az intimitástól. Valaha azért vált elkerülővé, hogy távol tartsa magától a negatív érzelmeket, amelyeket egyedül kellett volna elhordoznia, de nem volt hozzá ereje, képessége. Ezek a nehéz érzések azért keletkeztek benne, mert hiába próbálta közel hívni magához gyermekként azt a személyt, akitől támaszt várt, ő nem vagy csak nagyon következetlenül reagált az igényeire. Nem tudta őt elérni. Nem érezte, hogy fontos számára. Nem látott rajta érzelmeket – már legalábbis olyanokat, amelyek összhangban lettek volna azzal, ami épp történik. Emiatt később nehezen szavaz bizalmat másoknak, s ez a kételkedés végigkíséri akár az egész életét.”
"Pusztán a megváltozott körülmények nem hívják elő belőlünk a biztonságos kapcsolódást. Hiába vágyjuk már hosszú ideje, hiába érkezik meg hozzá egy biztonságosan kötődő partner, nem fogjuk komfortosan érezni magunkat. Nem fogunk tudni meríteni mindabból az örömből, amit a biztonságos kötődés jelent, amíg az önmagunkhoz való viszonyunk és az emberekbe vetett bizalmunk nem változik. A bizonytalan korai kapcsolódás ugyanis nyomot hagy a személyiségen: megváltoztatja a világhoz, az emberekhez és az önmagunkhoz való viszonyunkat is. Érzelmileg ott tart a múltban, a feldolgozatlan élmények között, melyek keresik a feloldozást, hogy végre le tudjanak zárulni. Azért fontos erről beszélni, mert sokan érzik reménytelennek a sorsukat, amikor felfedezik önmagukban azokat a kisebbrendűségi érzéseket, amelyek minden igyekezetük ellenére távol tartják őket az emberektől, vagy megkeserítik az életüket egy mégoly ígéretesen induló kapcsolatban is. Szó sincs azonban reménytelenségről. Inkább arról, hogy több fronton kell dolgoznunk magunkon, amikor a kötődési sebeinket gyógyítjuk."
„A gyerekek sokat várnak az apjukra, ám előfordul, hogy egy apa hiába érkezik meg fizikailag mindennap, mégsem elérhető, mert fáradt, mert ideges, mert nincs türelme a gyerekhez. Sok felnőtt ember egész életében sóvárog arra az apára, akire vágyott, és akit mindig várt, hogy egyszer ő lép majd be az ajtón. Hazajön és megöleli, az ölébe ülteti, megnézi a rajzát, fejjel lefelé lógatja, azzal a biztos kézzel tartva, ahogy csak ő tudja. Düh, szomorúság, remény, rajongás, feltétlen szeretet egyvelege kíséri a hosszas várakozást. A 2012-ben készült Apa című rövidfilm ezekkel a szavakkal indul: ’Mindig farkasnak láttalak: folyton rohantál és folyton egyedül.’ Mint ahogy az is megtörténhet, hogy egy zátonyra futott házasság az apa-gyermek kapcsolatot egy életre megpecsételi: nemcsak fizikailag, de lelkileg is távol kerülnek egymástól. Ám tudni kell, hogy az apával való kapcsolatkeresés soha nem szűnik meg egy gyermekben. Akkor sem, ha nem ismerte, ha évek óta nem találkoztak, és akkor sem, ha a viszony súlyos terheket hordoz.”
„Nem létezik a világon olyan objektív mérce, ami mellé oda tehetnénk egy ember szenvedését, fájdalmát vagy hiányait, és megmondhatnánk neki, hogy mit kezdjen vele: bocsásson meg, felejtse el, vagy lépjen tovább, esetleg szakítson meg minden kapcsolatot az illetővel. Senki nem hivatott erre, kizárólag az az ember dönthet róla, aki az adott élményeket átélte. Akkor tekinthetünk önmagunkban elrendezettnek egy fontos emberi kapcsolatot, ha az abban szerzett sérülések fájdalmát képesek vagyunk érzelmileg közel engedni magunkhoz, elszomorkodtuk a veszteséget, és elsirattuk azt az önmagunkat is, aki a sebek nélkül lehettünk volna. Ezek után pedig – amikor már nem a fájdalom és a hiány tölti be – megnézzük, mi is maradt a szívünkben. Szeretet? Kötelesség? Félelem? Közöny? Részvét? Az érzéseink fogják kijelölni a megfelelő határvonalakat a kapcsolatainkban – fizikai és a lélektani értelemben egyaránt.”
„Ha úgy tekintünk az egykor elszenvedett fájó kötődési élményeinkre, hogy ’azok már régen voltak’, ’már nem is emlékszem rá’, ’minek visszafelé mutogatni’ vagy ’jobb nem is gondolni rá’, akkor átdolgozás helyett a szőnyeg alá söpörjük a problémát. A testünk beszédes reakciói, a csökkent stressztűrő képességünk, a megmagyarázhatatlan szorongásaink ugyan megmaradnak, de érthetetlenné válnak, s elfogadás, megértés helyett a ’probléma’ kategóriájába kerülnek, amit le kell győzni, meg kell szüntetni, hogy ne zavarjanak tovább. Ez azonban sokszor kudarcba fullad, ha valójában nem tudjuk, miről van szó, és hogyan kapcsolódik össze az aktuális testi panaszunk az egykori emlékkel. Az emberi szervezetnek ugyanis megvan az a képessége, hogy tudattalanul is észleljen, és nem tudatosuló lelki tartalmak hatására is biológiai reakciókat mutasson. Ilyenkor nem értjük, hogy miért nem tudunk máshogyan érezni, élni, gondolkodni, cselekedni, ha ma már akár teljesen más környezet és élmények vesznek minket körül, mint régen.
A testünkbe írt élmények miatt a kötődéstörténetünk átdolgozása többszintű feladat, bár lehetséges néhány általános csapásvonal mentén haladni – ezeket segítik az eddig bemutatott szempontok és a fejezetvégi kérdések. Ám könnyen elképzelhető, hogy olyan sérüléseket rejt a múltunk, amelyek gyógyításához szükségünk lesz egy hozzáértő szakember segítségére, vezetésére is. A legtöbb esetben ide tartoznak a traumák, amelyek bizonytalan irányban képesek módosítani a biztonságos kötődési mintázatot is, míg az eredetileg is bizonytalan kötődést megerősítik.”
„Régóta foglalkoztatott e könyv megírásának a gondolata. A pszichológia legátfogóbb témájáról írni nagy szakmai és személyes felelősséget is jelent. Olyan könyvet akartam írni, amely – ahelyett, hogy megismételné mindazt, amit előttem már sok okos és nagyszerű pszichológus szerző elmondott a kötődésről – inkább egy „értő tanú” az olvasó számára. Amely szavakba önti az érzéseidet, segít megfogalmazni a még ki nem mondott gondolataidat, és arra bátorít, hogy ki is mondd ezeket. Amely kitölti benned a hiányzó részeket, és elindít egy úton a kötődési sebeid gyógyítása felé. Egy tanú, aki hisz neked és benned. Aki megért és támogat. Elmondja, hogy mások is éreznek így, nem vagy egyedül, és ezért nem is kell magányosan, lehajtott fejjel bandukolnod ezen az úton. Mindaz, amit érzel jogos, és értelme van, üzenete van számodra.
De van egy másik célom is, és ezt még fontosabbnak tartom. Ez pedig az, hogy kevesebbet adjunk tovább a következő generációnak a megszerzett sérüléseinkből.”
Várható szállítás: 1-3 munkanap
